Nóri idén a születésnapjára minket kapott ajándékba. Ráadásul rögtön két hétre. Meg persze, amit itthonról küldött a családja és a barátai. Volt a pakkban még kolbász is.
No de kezdjük az elején. Április 25-én hajnalban érkeztünk Almatyba, pontosan nulla alvással a hátunk mögött. Nóri többször megesküdött, hogy minden lesz angolul, amit ki kell tölteni a repülőtéren. Hát mi nem találtuk meg, csak több köbméter orosz, kazah és kínai nyelvű, jó sok pontból álló papírt. Próbálkoztam több szédelgő egyenruhásnál angolul, de mind nagyon megrémültek ettől. Aztán egy tányérsapkás hölgy elmutogatta, hogy várjunk, mindjárt hoz segítséget, majd elrobogott és nem láttuk többet. A történeten Nóri utólag egyáltalán nem lepődött meg, azt mondta, hogy ez teljesen normális megoldása a problémás ügyeknek Kazahsztánban. Mindeközben Laciék találtak egy utast, aki el tudta mondani, hogy hova mit kell írni (2 példány!), Robin pedig átjutott az útlevél ellenőrzésen a kitöltendők nélkül. Ezen felbuzdulva mindannyian nekivágtunk, de utána meg már nem volt senki, aki elvette vagy lepecsételte volna a „nyilatkozatot”. Ebből akár kilépéskor lehetett is volna problémánk, de valószínűleg annyira megzavartuk akkor a hatóságot az ismeretlen útleveleinkkel, hogy azok oldalról oldalra történő kiolvasása után már nem volt erejük a sajtcetli után érdeklődni.
A születésnapra való tekintettel megkíméltük Nórit attól, hogy 6-ra kijöjjön elénk a repülőtérre. Meg öten egyébként sem fértünk volna be egy taxiba visszafelé. Előre megmondta, hogy mennyit ajánljunk a taxisnak a fuvarért. Simán megalkudtunk egy fickóval, aki elindult egy autó felé, amin nem volt taxi felirat. Erre mi visszakoztunk, mondván nem kéne zűrös ügyekbe bonyolódnunk már rögtön az elején és megcéloztunk egy taxit. Ez volt az első és utolsó alkalom Almatyban, amikor valódi taxit használtunk taxizásra. A taxis ugyan nem találta a házat, és kavargott össze vissza, mi meg logikusan próbáltuk kitalálni a környező házszámok ala
pján az irányt, de végül megérkeztünk Nórihoz, Almaty egyik legjobb és legbiztonságosabb részére, gyakorlatilag a Rózsadomb lábához. A kapu egy kütyü megfelelő helyre érintésével nyílik, de ez az egyetlen pozitívum, amit a házról és a környezetéről első benyomásra észleltem. A lépcsőház és a lift a rémdráma határát súrolja. A lakásnak két ajtaja van. Egy vasajtó, kívül számos zárral és egy normális bejárati ajtó mögötte. Anyukájánk megnyugtatásképpen: a lakás maga teljesen normális és állítólag soha nem engedik Nórit a munkatársai és a barátai sötétben egyedül hazamenni. Ráadásul a ház aljában egy tulajdonképpen minden igényt kielégítő kisbolt van, hétvégén is nyitva. Kaptunk reggelit, az apró piros paradicsomhoz foghatót még életemben nem ettem. Állítólag kilója 400 forintnyi tenge. Aztán aludtunk egy kicsit, mert eléggé le voltunk lakva és egyébként is szakadt az eső. És a yahoo szerint a kilátásaink másnapra sem voltak jobbak. A beharangozott hegyeknek nyoma nem volt.
Amikor kicsit csendesedett az eső útnak eredtünk. Nóri másfél perc alatt szerzett a sarkon két autót (nem taxit!), amikkel bementünk a kihalt sétáló utcához. Végigjártuk a cum-ot, az áruházat. Tiszta Kína, méterenként eladók, csak itt Barbie babára sminkelve. A legfontosabb helyen a mobil és egyéb hozzá kapcsolódó kütyüárusok, fentebb a szuveníresek és a csillárosztály. Megittuk a következő két hét utolsó normális kávéját Nóri kedvenc kávézójában, majd nekivágtunk parkokat nézni. Minden virágágyás tele volt gyönyörű, hatalmas fejű tulipánnal. Hiába, a hetek óta tartó eső szépen megnövesztette őket.
Megmutatta Nóri a zöld bazárt, a legnagyobb kaja piacot, ahol be is vásároltunk az esti szülinapi bulihoz (mert az orosz hegymászó barátai bizony bejelentkeztek estére, „de 9-kor kidobom őket”).
Jártunk a csicsás ortodox templomnál, fényképeztünk menyasszonyokat és hallgattunk mozgalmi dalokat a világháborús emlékműnél. A mennyasszony sereg egyébként pont itt fényképezkedett a szürke novembert idéző időben. Abszolút szürreális jelenség volt, nem győztünk betelni vele.
Lassan megéhezett a csapat, úgyhogy elindultunk Nóri kedvenc „étterme” felé, ami szerinte „rögtön itt van a park túloldalán”. A harmadok park túloldalán elkezdett járókelőket kérdezgetni, addigra feladta a térkép böngészését. Úgy egy óra gyaloglás után megérkeztünk a célhoz, egy utca plov (répás rizseshús birkával) árushoz. Vettünk egy zacskónyi kaját, Nóri beszaladt a boltba tortáért, majd fogott megint két autót és hazamentünk enni végre. Baromi éhesek voltunk, így csúszott a birka elég jól, bár kétségkívül az emlékeimnek megfelelő íze volt.
Megint kaptunk egy kis időt aludni Nóritól, de este hétkor szigorúan kidobott minket az ágyból, mert nyolcra vártuk a vendégeket és Kazahsztánban buliból nem illik késni. És 8:00-kor valóban csöngettek. És kezdetét vette az evés-ivás, a tósztok jöttek sorba (a megérkezésünktől, Nóri születésnapján és a magyar-orosz barátságon keresztül a hegyekig minden). A pálinka, amit Nóri itthonról rendelt a búcsúbulijára pillanatok alatt elfogyott. Sorra mesélték a vendégek a hajmeresztő hegymászó történeteket, hoztak filmeket is különböző versenyekről, expedíciókról, aztán még énekeltünk is. Éjfélhez közeledve kezdett mászóklub jelleget ölteni a buli, előkerült némi kötél és különböző csomók orosz és magyar megkötési módjairól, valamint különféle hegymászó eszközök használatáról folyt az eszmecsere. Végül Nóri megkegyelmezett nekünk és nagy nehezen feloszlatta a bulit. Életem egyik legjobb házibulija volt, csak nagyon fáradt voltam.
Folyt. köv.: Aksu-Dzhabagly nemzeti park április végén hóesésben… „… napközben nagyon meleg lesz (25 fok felett), este meg nagyon hideg (akar 0-5 fok korul is). Ennek megfelelően kulcs a réteges öltözködés. Azért sapka-sál nem kell, de egy baseball sapka a nap ellen mindenképpen jól jön.”
Ui.: Ha Nóri elkezdené kommentezni a fentieket, egy szavát se higgyétek ;-)).
